KARANTÉNEMLÉKEK

A 6.c Virtuális családi napot tartott palacsinta sütéssel, szülőkkel beszélgetéssel és a gyerekekkel játékkal.

Virtuális osztálykirándulás Egerben valósult meg: - ITT!

A 6c pedagógiai asszisztense:
" Az elfáradt matektanár helyett egy pedagógiai asszisztens is bevetésre került"

Az osztály két tagjától is búcsúzott:

A 8.b búcsúztatása ITT tekinthető meg!

A Csáki Család élménybeszámolója:

A család viszonylag jól viselte a bezártságot, de nagyon vártuk a végét. Az első napokban még vicces volt. 
Az elsős Nagylány (Csáki Hanna Rézi 1.c) számolni, írni tanította a 3 éves Hugit (Mici), aki szeptemberben biztosan ki fogja tudni számolni, hogy ha 7 fiú és 3 lány van az ovi folyosóján, akkor bizony 10-en vannak összesen, és az OVI-t is le fogja tudni írni. 
Jó móka volt a közös tanulás, bár néha azért inkább lassított a ritmuson. :-) 
A majd' 300km-re élő nagyszülők sem unatkoztak a karantén alatt. Ha már a valóságban nem is, de a virtuális világban vadászpilótának álltak, hogy hangsebességgel tudjanak az unokákhoz repülni esti mesét olvasni. :-)
A 'Csúnya Koronavírus' is meg lett örökítve, a 3 éves Mici (Csáki Emília, leendő Karolina ovis) rajzolta le. Valószínűleg ezt az arcát még nem ismerik a tudósok a vírusnak. 
Várjuk a szeptembert nagyon, hogy újra együtt legyen minden Karolinás!
Csáki család

Lajkó Bianka fényképpel örökítette meg hangulatát:

3.osztály József Attila Altató című vers dramatikus tanulása saját élmény alapján 

Tanári beszámoló Noé Gabriella tollából:

Így csinálom én

Az itthonlét 5. hetében egyik reggel avval a határozott ihlettel ébredtem, hogy papírra vessem az első hónap tapasztalatait, az én belső utazásomat "digitális tanítóként". S most - a virtuális majális aprópóján - úgy döntöttem, le is tisztázom azokat, s hozzárakom az újabb 3 hét tapasztalatait.

Azzal a célkitűzéssel kezdeném, ami márciusi kialakuló helyzet kapcsán született bennem: Itt nincs más hátrha, mint előre! Vagyis muszáj beleugrani a mély vízbe, s megtanulni úszni.

Ez első lépésként azt jelentette számomra, hogy a januári két hétvégés Hipersuli jegyzeteimet leporolom, s sorra megtanulom és kipróbálom azokat a feladattípusokat, amikről ott tanultunk, óravázlatot is írtam, frissiben egyszer lelkesen használtam is, de a hétköznapok rutinjában nem futotta az energiámból többre.

Az alaphozzáállásom eddig az volt, hogy amilyen digitális felületeken mozogtam és ismertem, azokon otthon éreztem magam, de ismeretlen vizekre nem szívesen kalandoztam, Ha a bejelentkezés és a regisztrálás akadályba ütközött, alapból inkább nem forszíroztam a folytatást. 

A megváltozó helyzet miatt döntést hoztam és változtattam a hozzáállásomon. Ennek megfelelően nem hagytam magam megtorpanni a bejelentkezésnél. 

Minden új terep, legyen az Redmenta, Quizizz, Forms vagy Yammer kihívás szempontjából ugyanazt a görbét járatta végig velem: a kitanulás verejtékes munkája a feladatkészítéskor minimum két órás vagy akár fél napos bíbelődés során, a kétségbeesés mélységével az alján, hogy nem tudom, hol kell beállítani,... miért nem működik,... hogy kell elmenteni, letölteni, átalakítani,... linket csiholni... s aztán lassan-lassan lenyugodva megláttam az alagút végét, a munkát lezártam és megkönnyebbülten, felegyenesedve, sőt ujjongva lelkesedni tudtam: Megcsináltam! Sikerült!

El sem tudom mondani, milyen örömöt jelentett, mikor az első - rendszer által lejelentett - gyerekek nevét a táblázatban megláttam. Kitöltötte és működik! Ez az, amit nem hittem volna magamról egy hónappal ezelőtt.

Kinyílt a világ számomra! Elkezdtem olyan "helyeken" mozogni, ahol előtte sosem jártam. Nem azért, mert nem akartam vagy elzárkóztam volna előle. Azt se mondhatom, hogy nem volt igényem rá.

Megláttam, mennyi elkészített feladat található neten! Időnként ugyan keresgéltem korábban is, de nagyon keveset. Az óra ott ketyegett bennem: vagy eltöltöm az időt a neten lévő keresgéléssel egy tananyagnál vagy felkészülök magamtól. Általában az utóbbi győzött, s nekiálltam a magam erejéből. Ehhez képest: Két pillanat alatt lett pl. LearningApps osztályom, ami előtte sosem volt. Gyártottam a Mentimetert visszajelzésként a szülőknek...Első héttől volt Padletem a rajzoknak... Bárki bármit küldött, elolvastam. Ha hasznosnak gondoltam, kikerestem, utánanéztem. Sok jó cikkből tanultam. Végigbogarásztam a Okos dobozt... Feliratkoztam webináriumra.. Én, aki sosem facebookozik, legalább két hitoktatói és egy magyaros csoport tagja lettem. Bújtam az ötleteket, ki mit és hogyan old meg, mit gyárt... Kerestem az utam, mi áll hozzám közel. 

Arra hamar rá kellett jönnöm, hogy a személyességet nem pótolja semmi. Az eddigi Kett (Padlóképes) hittanórák interaktív megnyilatkozásai és alkotásai igazából semmilyen módon nem pótolhatók. A gyerekek spontán megnyilatkozásainak légkörét sehogy nem tudom idevarázsolni, s az, ami nekem a szívügyem, a hitre nevelés- annak ily módon igen satnyák az eszközei. Sok szenvedést és fejtörést okozott, hogyan hidalom át ezt a nehézséget. 

Sok példát találtam a neten videó felvételre akár hittan, akár magyar tananyaghoz. Csodáltam azokat, akik ilyenre képesek, de ezt is leszögeztem magamban, hogy én erre nem vagyok képes, taszít az egész. Ez nem az én világom! (Én nem fogom magam mutogatni.) Aztán mikor anyák napja előtt bő egy héttel rájöttem, hogy azt az édesanyákról szóló imádságot, amit köszöntőként meg szeretnék tanítani a gyerekeknek, leghatékonyabban mégiscsak videó felvétellel tudnám megsegíteni, akkor közel engedtem magamhoz ennek a gondolatát is.

Itt is fél napba telt, míg két napi anyagot elkészítettem. Az első felvételt legalább négyszer újrakezdtem... Minden szót leírtam, amit fontosnak tartottam... S nagy levegőt vettem, s "benyomtam a piros gombot." Valahogy átestem a tűzkeresztségen, s elkészült az első videó. S még azon frissiben hozzákészültem a másodiknak, s az már kicsit lazábbra sikerült. A negyediknél már szinte alig írtam le előre valamit, s már jól bakizni is tudtam. Nem hittem, hogy megszeretem vagy legalábbis, ha a helyzet úgy hozza, használom (lásd Vackor az első bében - osztályunk "produkciója"). 

Négy hétbe telt, míg a normál heti tanagyagos rendszer beállt. Utána kezdett csábítani a differenciálás. A helyzet adta magát. Az ügyeseknek felkínált videó-chat a szorgalmi vers felmondására és egy kis heti pluszmunka a Mesevetélkedővel a Yammer-en, s a lemaradók megsegítése egyéni videós találkákkal.

Pedig hosszú heteken keresztül egy rémálom volt a péntek 17 órai határidő a számomra. Egy hét tananyagot feltölteni egy hét alatt? Hisz a hét elejét elviszi a beadott anyagok javítása, az önképzés új formációk tanulásával és a párhuzamos tanítókkal való tananyag egyeztetés. Ha még valami extra összejön (tankönyvrendelés vagy a NAT átnézése ), megrövidítve érzem magam. A hét közepétől egyre feszültebben nézem az órát, neheztelni kezdek, ha valamilyen külön határidős tranzakciót kell lebonyolítani a családon belül. Pedig mindig történik valami, hogy ne legyen sima ügy. Rendszerint egyik estémet is beáldozom szerdán vagy csütörtökön, hogy biztos kész legyek a tananyaggal és a hozzá kapcsolható ajánlásokkal. Pénteken rendszerint már extra sebességre váltok, s 17 óra előtt 2 perccel, mikor a tananyagot feltöltöttem, végre legördül a nyomás rólam, s következik két nap pihenő. S hétfőn kezdődik elölről. 

Az otthonlét első napjaiban abban az illúzióban éltem, hogy majd csípek egy kis időt az otthoni tennivalókra: két gép előtt töltött feladat között rendet rakok a konyhapulton, halad majd a házimunka is lassacskán, hiszen fizikailag itthon vagyok. Aztán rá kellett jöjjek, hogy a feladatok kitöltik az egész napomat, s nem érdemes abban reménykednem, hogy összekötöm a kellemest a hasznossal. Örültem, ha a mosott ruhával, kijutottam az udvarra, addig is napfürdőt véve, mert az egész napot a szobában kellett töltsem a gép előtt. Így a szombat-vasárnapot felszabadítottam, hogy otthon legyek, ne csak fizikailag, hanem az otthonunk, a családunk és a kert számára is.

Az időfogalmam kitágult, bár először azt sem tudtam, most melyik heti tananyagban vagyok éppen: az előző hetit javítom, a diákjaim az általam múlt héten készített feladatokat oldják meg a jelenben (nem ártana kiadni pl. az adott LearningAppsot nekik), s közben a jövő heti tananyag instrukcióit írom. 

Ilyen szempontból az első két hét végestelen összefüggő pihenés nélküli mély víz volt. Vasárnap estig töltöttem fel végül az első heti tananyagot (sajnos), s hétfővel indult az új hét, s csak következő héten pénteken 17 órakor állhatott le bennem a "motor", s akkor úgy éreztem, derekam, hátam majd leszakad a szokatlan sok üléstől, s szeretném már látni és érezni a napsütést, s egy perccel sem töltök több időt már a gép előtt.

Aztán még két hét eltelt, s a forgószéket is lecseréltem - férjem jóvoltából- gumilabdára.

Azt is meg kellett szokjam a szemem védelmében, hogy másfél-két óra után, mikor hogy alakul, felállok a géptől, s körbejárom a lakást, kilépek az udvarra, iszok egy pohár vizet, megnézem a lányom... hogy a folyamatos monitornézést tudatosan megszakítsam.

Az első időkben nem hiányzott senki. Ahhoz, hogy a feladatomra tudjak koncentrálni, jót tett az egyedüllét, a kolléganélküliség. Minden reggel benéztem a "Tanári szobába" a Teamsben, s ennyi elég is volt. Nem vitte el a fókuszt a munkámról. Hisz én amúgy is nagycsaládos családanyaként hajlamos vagyok arra, hogy magamat háttérbe szorítsam, s mindig másokkal foglalkozzam. A jelenlegi felállás kedvezett a magamra figyelésnek. Az egyetlen itthon levő legkisebb lányommal jól megértettük egymást. Ő is tanult a másik szobában. Reggelinél egyeztettük az ebédfőzést, s a körülbelüli időpontját, s mindketten haladtunk a feladatunkkal. Drukkoltunk egymásnak, ki mit teljesített. A linkjeimet leellenőriztettem vele, s ha valamivel nagyon elakadtam, átkurjantottam hozzá, hogy "ereszkedjem le" hozzám, mint friss Z generációs, s legyen szíves mutassa meg, hol találom meg a... valamit.

Egy idő után a jóból is megárt a sok. Az egyedül töltött időt is "megelégeltem", s egyébként is már nagyon hiányozni kezdtek a gyerekek. Úgy döntöttem, megtanulom, hogy szervezzünk virtuális családi találkozót. Hisz elsősökkel csak ilyet lehet. Meghallgattam a többiek tapasztalatát, tanácsot kértem, s nem kis félelemmel, de belevágtam. Mint minden, amit elsőre csinálunk, ezt is vitte a tengernyi időt, míg minden mozaikdarab a helyére került mind technikai, mind tartalmi szempontból. Az április végi másfél órás találkozóról örömmel, meghatódottan, megkönnyebbülten, s az izgalomtól teljesen kimerülten, ugyanakkor új élményekkel töltődve, s egy újabb trófeával elégedetten "jöttem el". Ezt is kipróbáltam! Sőt - Istennek hála - a lehető legjobbat hoztuk ki belőle, minőségi időt teremtve osztályunk számára- legalábbis én így tapasztaltam.

A kezdet kezdetén, mikor hazaadtuk a gyerekek cuccait, azt gondoltam, felesleges a kézműves dobozt hazaadni. Ebben a kialakult szükséghelyzetben elegendő a fő tantárgyakra koncentrálni. Ugyan hogy fogunk evvel foglalkozni? Meg minek is? Nem létszükséglet. Tettem ugyan javaslatot az első heti rajzok témájára, de magam sem gondoltam, hogy valaki is komolyan veszi, hogy a cs-sz, cs-s betűk ismétlése apropóján az első héten "S" betűs kanyargós utat rajzoljon, fessen "az én kedvemért". S akkor lepődtem meg a legjobban, mikor az első gyönyörűséges, szorgos munkák a virtuális faliújságunkon megjelentek. Minden egyes rajzot kitörő örömmel fogadtam. Ezek voltak az egyediségek, a kuriózumok az uniformizált munkafüzetoldalak tengerében. Ebben egyéni szín és kreatív alkotás volt. A szívemhez nőttek!

S innentől már nem volt kérdés a rajz presztízse a szememben. Talán a szülők-gyerekek is örömmel követték társaik munkáját, nem tudom. Talán az otthoni zavartalanabb időkeret javította fel a gyerekek munkájának minőségét. Lehet. Vagy a szülői ötletek, a személyes odafigyelés hozott jobb eredményt. Ez is, biztos. Vagy csak innen a távolból szépültek meg a gyerekmunkák. Nem tudom. Mindenesetre örömmel figyeltem, hogy hétről hétre egyre több gyerekmunka virít az új padleten. Büszke vagyok rájuk, s hálás és egyre jobban inspirál, hogy számukra érdekes feladatot adjak. Nem gondoltam volna, hogy ilyen alkotási kedv növi ki magát az osztályunkban ebben a helyzetben.

Az itthonlétnek azért nagy előnye a rugalmas időbeosztás. Elég csak munkába menő férjemmel egyszerre felkelni, s az imádságra szánt elcsendesedés ideje fél 8 - 8-tól is belefér, s csak utána jön a gimis lányom ébresztése, s a reggeli. Ad egyfajta tartós kipihentséget, hogy megússzuk a reggeli rohanást.

Persze tudni kell elengedni és abbahagyni is délután átlagosan 5-6 óra felé, s azt mondani, megvár holnap is a feladat, s megelégszem, amivel eddig becsülettel haladtam. Egyébként sem lehet teljesen elzárkózni a külvilágtól, a becsöngető szomszédtól, a segítségért telefonáló kollégától vagy ami éppen attól, ami látszólag menet közben jön. Bízom abban, hogyha valakinek vagy valamire ajándékozok az időmből, azt az Istennek adom, s Ő megáldja. Ahogy az egyik imádságomban szerepel "Uram, neked adom az időmet. Légy könyörületes." Eddig mindig megkönyörült, s csodával határos módon belefért az egyre több plusz vállalás is a határidőbe.

A háztartásvezetés, rendszeres főzés tekintetében olyan ez a helyzet, mintha GYES-en volnék vagy nyári szünet volna. Csak az itthoni létszám csökkent a felére. A munka adott. Magamnak szabtam akkor vagy mint most: iskolai feladat. Ilyen szempontból nincs különbség.

Az ebédkészítés folyamatos tennivaló, de hármunkra nem akkora feladat, mint hatunkra volt. Pláne, hogy ebből mind a hárman aktívan főzünk is.

A napi 2-szer 10 perc biciklizés hiányzik, s nosztalgiával tekintek az iskolai lépcsőmászásra, mint napi rendszeres testmozgásra.

Az itthoni munka kapcsán viszont lett egy dolgozószobám. Ez így ideális állapot.

A kirepült lányaim szobáját bitorolom. Eddig nem használtam rendszeresen. Most viszont itt rendeztem be az íróasztalom, s egyre nagyobb teret hódítok holmijaimmal a polcaikon, faliújságjaikon. Így külön helyiségben zavartalanul dolgozhatom. Van egy külön gépem is - a sulinak hála- , amin csak az én anyagaim vannak, s mindig a rendelkezésemre áll.

Mindezen előnyeivel ellentétben élőben tanítani sokkal jobban szeretek, s az a többlet munka, amit a suliban benn végzek sokkal jobban esik, mint az a plusz, amit most itthonról teszek hozzá. De mint a mellékelt ábra mutatja, sok haszna van szakmailag a digitális tanításnak, s egyszer biztos megtérül, hogy a kihívásnak igyekszem megfelelni.

Miért is jutott eszembe épp most: hogy " a szél kihívásaira a fa a gyökereivel válaszol."? - amely a nővérek egyik jelmondata. Talán azért, hogy rájöjjek, mit is kezdek a kihívásokkal. S hogy nem az emberi erőfeszítésem az egyetlen mindebben, sőt az vajmi kevés. Valójában az Istenben gyökerezés, a Rá hagyatkozás, a Benne való bizalom élteti mindezt bennem. Ez az "ihlet" pedig valójában a Szentlélek, Aki egy szuszra végleges formába öntette velem mindezt.

Szeretettel: Noé Gabriella (1.b osztályfőnök)

Szeged, 2020. május 16. Majálisán

A 7.b emlékei: